Az idei képregényfesztiválhoz időzítve jelent meg Marjane Satrapi Asszonybeszéd című munkája, amiben iráni nők sztoriznak szexről és házasságról.
Mostanában legalább annyira izgatja a nyugatot az, hogy mi zajlik Irán iszlám köztársaságában, mint egykor a vasfüggöny mögé zárt országok hétköznapjai. Ahogy akkoriban a kommunistaellenes propaganda számos baromságot terjesztett a keleti blokkról, a konzumtársadalmakban most is egészen másként tárgyalják ezt a világot, mint amilyen.
A torz képet pucolgatja képregényeivel a perzsa származású Marjane Satrapi, aki felváltva élt Iránban és Európában, így belülről ismeri a közel-keleti országot, mégis tud róla úgy mesélni, hogy az az európaiaknak szóljon. Első képregénye, a négykötetes Persepolis komoly munka lett, ami a saját életén keresztül mutatta be Iránt a 20. század második felében. Ezt nálunk is kiadták, ahogy a belőle készült filmet is, ami Cannes-ban a zsűri különdíját kapta.
Az idei képregényfesztiválhoz időzítve egy könnyedebb témájú képregénye jelent meg, a tartalma nagy átfedésben volna a perzsa Cosmopolitannel, ha ilyesmi létezne. Az Asszonybeszédben kilenc nő pletykál a szexről és a házasságról egy délutáni teázás alkalmával, miután a férfiak kidőltek az ebédtől. A Persepolis főszereplője itt csak megfigyelőként van jelen, és hagyja, hogy a rokonság tagjai kibontakozzanak. A beszélgetésekből kiderül, hogy bár egészen más szabályok szerint zajlanak ott a férfi-női kapcsolatok, és az iráni nők sokmindent kénytelenek elszendvedni, semmivel sem prűdebbek, mint a nyugatiak.
Igaz, miközben nálunk ciki sokáig szűznek maradni, ott az ártatlanság megőrzése elvileg roppant fontos, de a gyakorlatban az is elég, ha a férfiak előtt megőrzik ennek a látszatát. Míg a nagymama barátnője ezt úgy oldotta meg, hogy a nászéjszakán egy borotvapengével megvágta magát, az újabb generációk plasztikai sebésszel kezeltetik a problémát. Egymás közt nem takargatják azt sem, hogy egy szeretői kapcsolat jóval előnyösebb lehet a házasságnál, mivel az egyikben a férfi aranyerével és a vasalásra váró ingek halmaival szembesül a nő, a másikban viszont csak a kellemes pillanatok jutnak neki.
Az asszonyi locsogást nem csak az teszi érdekessé, hogy egy teljesen más kultúrába, és annak is egy csadorba takart szeletébe enged belátást. A sokszor tragikus élettörténeteket nem könnyek között sírják el, hanem bölcs derűvel, ahogy csak egy idősebb nő képes látni az életet, aki nehézségek árán, de végül megnyerte a maga csatáit.
Satrapi képregénye emellett attól válik kellemes olvasmánnyá, hogy könnyedén sikerült átültetnie egy négy fal között zajló traccspartit szóbuborékokra és rajzokra. Minden egyes szereplő izgalmas és eredeti személyiségként jelenik meg, és az oldalak felosztását is okosan variálja. A Persepolisban tartotta magát a képregénykockákhoz, itt viszont a négyzetrács teljesen eltűnt, és a képeket a beszélgetés dinamikája diktálja. Az Asszonybeszéd egyetlen szépséghibája, hogy hamarabb véget ér, mint egy vasárnap délutáni ejtőzés.
A torz képet pucolgatja képregényeivel a perzsa származású Marjane Satrapi, aki felváltva élt Iránban és Európában, így belülről ismeri a közel-keleti országot, mégis tud róla úgy mesélni, hogy az az európaiaknak szóljon. Első képregénye, a négykötetes Persepolis komoly munka lett, ami a saját életén keresztül mutatta be Iránt a 20. század második felében. Ezt nálunk is kiadták, ahogy a belőle készült filmet is, ami Cannes-ban a zsűri különdíját kapta.
Az idei képregényfesztiválhoz időzítve egy könnyedebb témájú képregénye jelent meg, a tartalma nagy átfedésben volna a perzsa Cosmopolitannel, ha ilyesmi létezne. Az Asszonybeszédben kilenc nő pletykál a szexről és a házasságról egy délutáni teázás alkalmával, miután a férfiak kidőltek az ebédtől. A Persepolis főszereplője itt csak megfigyelőként van jelen, és hagyja, hogy a rokonság tagjai kibontakozzanak. A beszélgetésekből kiderül, hogy bár egészen más szabályok szerint zajlanak ott a férfi-női kapcsolatok, és az iráni nők sokmindent kénytelenek elszendvedni, semmivel sem prűdebbek, mint a nyugatiak.
Igaz, miközben nálunk ciki sokáig szűznek maradni, ott az ártatlanság megőrzése elvileg roppant fontos, de a gyakorlatban az is elég, ha a férfiak előtt megőrzik ennek a látszatát. Míg a nagymama barátnője ezt úgy oldotta meg, hogy a nászéjszakán egy borotvapengével megvágta magát, az újabb generációk plasztikai sebésszel kezeltetik a problémát. Egymás közt nem takargatják azt sem, hogy egy szeretői kapcsolat jóval előnyösebb lehet a házasságnál, mivel az egyikben a férfi aranyerével és a vasalásra váró ingek halmaival szembesül a nő, a másikban viszont csak a kellemes pillanatok jutnak neki.
Az asszonyi locsogást nem csak az teszi érdekessé, hogy egy teljesen más kultúrába, és annak is egy csadorba takart szeletébe enged belátást. A sokszor tragikus élettörténeteket nem könnyek között sírják el, hanem bölcs derűvel, ahogy csak egy idősebb nő képes látni az életet, aki nehézségek árán, de végül megnyerte a maga csatáit.
Satrapi képregénye emellett attól válik kellemes olvasmánnyá, hogy könnyedén sikerült átültetnie egy négy fal között zajló traccspartit szóbuborékokra és rajzokra. Minden egyes szereplő izgalmas és eredeti személyiségként jelenik meg, és az oldalak felosztását is okosan variálja. A Persepolisban tartotta magát a képregénykockákhoz, itt viszont a négyzetrács teljesen eltűnt, és a képeket a beszélgetés dinamikája diktálja. Az Asszonybeszéd egyetlen szépséghibája, hogy hamarabb véget ér, mint egy vasárnap délutáni ejtőzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése